- Úrnő, tanácsosabb lenne ha köztünk maradnál. – mondta a testőr Grál lovagok vezére. – A bal szárnyon fivérem lovagjai, az íjászok másik csapatával, és a kóbor lovagokkal készen álnnak. Semmi sem állhat ma az igazság útjába. Érzem a levegőben.
- Rendben hű lovagom, veletek maradok. Lányaim hogy érzik magukat? – kérdezte az Úrnő.
- Elfoglalták helyüket a lovagok csapataiban, és készek áldozatot hozni Bretonniáért. Mint mindannyian. Most pedig Úrnőm, azt hiszem indulnunk kell.
- Vidd az Ogrékat, és egy csapat martalóc lovast a bal szárnyra. Tereljétek el annak a Tündérszajhának a figyelmét, amég mi csapást mérünk a fő erőikre. – vetette oda a fekete nyelven Tzeench Kegyeltje a tanoncának. – Fogjátok rövidre a kutyákat! Csak akkor támadjatok ha azt mondom! Martalócok, a jobb szárnyra, a harcosok fedezzék őket! – adta ki ordibálva a parancsokat a Mágusok Mágusa.
Sötét sisakjának fekete árnyékából végigmérte seregét. Csupa esztelen brigád, és épp neki kellett ezeket kapnia. Az ogrék kettőig nem tudnak számolni, a lovagok egy része Khornet szolgálja, de még a bomló Nurgle lovagok is az őrjöngés zászlóját hordozzák maguknál. Vérben forgó szemeikből, és habzó szájukból nem sok jót lehetett jósolni. Remélhetőleg a kutyák terelgetése leköti majd őket amég az ellenséghez nem érnek, és nem kezdenek el szanaszét rohamozni a csatatéren. A martalócok meg… Szinte meztelenül jöttek csatába, s bár lovaik gyorsak, a távolban íjukat éppen felajzzó Bretonn íjászok igen csak aggasztották a Minden Titkok Tudóját.
Mire a gondolatmenet végére ért, az a kis törekvő Nurgle pojáca elfoglalta helyét az Ogrékkal, meg a martalócokkal a bal szárnyon, a kutyák láncaikat rágták középen, az őket fegyelmező lovagok pedig saját szájukba haraptak, hogy vért ízlelhessenek. Mögöttük az élő Káoszikon, a Harciszentély szekere tüzei lobogtak, s a jobb szárny is elrendeződött a harcosokkal és a martalócokkal.
Ebben a pillanatban a Bretonn íjászok váratlanul nyílzáport zúdítottak kétoldalról Nurgle őrjöngő lovagjainak kutyáira. A lovagok egy pillanatig meglepetten meredtek a lemészárolt harciebekre, de a kibuggyanó vér láttán egy torz, gurgulázó ordítás közepette megsarkantyúzták lovaikat és kivágtattak a csatatérre. A Főmágus éppen ettől tartott, de hogy megelőzze a másik csapat kutya hasonló lemészárlását, a fedezékéül szolgáló szikla mögül kántálni kezdett Istene, Tzeench nyelvén. A Bretonn íjászokhoz a kántálás suttogásként jutott el, kételyeket ébresztve egymás iránt, és féltékenységet, haragot szítva lelkükben. A varázslat olyan erősre sikerült, hogy az íjászok íjat eldobva, s tőrt rántva mindjárt le is vágtak egymás közül rengeteget, s csak mire páran maradtak ocsúdtak fel. A varázslat végeztével a Főmágus felpillantott. Tanonca sem volt rest, felmérte a helyzet szerencsétlenségét, és a csatatér közepére vágtató lovagokra bocsátott valamiféle védőmágiát. Ekkora már mindkét sereg mozgásban volt, elszabadult a dicső Káosz. A Harciszentély felfénylett, s bátorságáért (vagy bolondságáért?) megjutalmazta az előretörő lovagokat egy olyan mágia ellen védő aurával, amit nem látott még az Öregvilág.
Az Úrnő mellett az íjászok elszörnyülködve szemlélték művüket, egy sor nyíltól elestek a kutyák, s erre az egész káosz sereg masszaként indult meg feléjük. Szívükbe félelem költözött, remegő kézzel illesztették a következő vesszőt íjuk idegére, s célbavették a feléjük vágtató lovasságot. Azokat valamiféle felhő vette körül, nem is igen látták sem számukat, sem a helyzetüket, mikor a Testőrparancsnok tűzparancsot adott ki. Szabadjára engedték hát nyilaikat, de azok kopogva peregtek le a Káoszpáncélokról. A Parancsnok végignézett a sereg arcvonalán. Fivére lovagjait is látta, mert előjöttek a két szárny között elterülő erdő takarásából, a kóbor lovagokkal egyetemben. Fivére íjászai viszont nem tüzeltek, és nem értette ennek mi lehet az oka. Aggasztotta a középen nyomuló förtelmes nehézlovasság, de tudta, hogy ha a két sélen a könnyűlovasok a hátukbakerülnek, abban sem lesz köszönet. Hiba gyengék a martalócok, a pánik néha nagyobb erő, mint a fegyverek.
- Úrnő, kérlek fohászkodj az Istennőhöz varázslatokért, és segíts meg minket mágiáddal. A martalócok gyengén páncélzottak, könyű prédája lehet varázslatodnak az a csapat, de próbálj meg tenni valamit a felénk vágtató lovagok ellen is!
Az Istennő küldötte kinyújtotta kecses karját, s ujjaiból Ezüstcseppek húztak a martalócok felé, majd pedigújabb varázslatot kántálva egy óriási mágikus lövedéket repített a közeledő Nurgle lovagok felé. A Káoszmágus természetesen megérezte, hogy a Bretonnok között méltó ellenfélre tett szert mágia terén. A mratalócokkal nem törődött, pusztuljanak csak, ám a lovagok túl értékesek voltak. A Harciszentély adta varázslatellenállás, és az Ő személyes tudása még éppen idejében, becsapódás előtt hatástalanította a mágikus lövedéket. Miután felkészült, hogy újabb varázslatokat vigyen véghez, rápillantott a jobb szrányra. A varázslat megtette hatását, a jobb oldalon haladó martalócok kisebb veszteségekkel ugyan, de kiértek a megmaradt íjászok lőtávjából, s a harcosok rendületlenül masíroztak a kóbor lovagok felé. Khorne lovagjai kutyáikat ostorozva rohantak előre az erdő melletti Grál lovagok csapatára. Több sem kellett a Fővarázslónak, felröpent lebegő korongjával az égbe, egyenest a megtépázott Bretonn íjászok sorai előtt szállt le. A meglepett Grál lovagok lendülete ekkora már olyan nagy volt, hogy nem állhattak meg, csak fejüket forgatva vételezték szemre amint a varázsló a kóbor lovagok háta mögé kerül. Tzeench követőjen em teketóriázott sokat, rászabadította Istene emésztő tüzét a megmaradt íjászokra. Akik menten hamuvá is omlottak a varázslat hatására. Hogy seregeit megvédje annak a Szajhának a varázslatai ellen, megpróbált egy kis Káoszt teremteni a mágia szálai között, ez a varázslat viszont nem jöhetett létre, mert az úrnő figyelő érzkei időben megneszelték, és hatalma semlegesítette azt.
- Felség, ki kell rohannunk! – kiabálta az egyre növekvő zajban a Testőrparancsnok, s az íjászokat magukra hagyva vágtára fogták csataméneiket, s a Nurgle lovagok felé nyargaltak. Innen már a Parancsnok is jobb rálátást nyert a csatatér közepén uralkodó Káoszra. Fivére felé kanyarodtak a döglegyek felhőjével körülvett lovagok, s a másik csapat lovag is megállásra fogta a kutyáját a Grál lovagok előtt. A martalócok épp akkor tűntek el egy óriási szikla mögött, s a Parancsnok sejtette, hogy bekeríteni készülnek fivérét. A kóbor lovagok ebben a pillanatban fordították lovaikat vissza, hátraarcot csináltak, mert féltek a varázslót a hátuk mögött hagyni, így viszont a még veszélyeseb káoszharcosoknak fordultak háttal. Még nagyobb volt a parancsnok aggodalma, mikor látta, hogy az Ezüstcseppeket túlélő martalócok elhúznak mellettük, és az íjászaik felé kanyarodnak.
- Úrnőm, állítsd meg a lovagokat, nem érjük utol őket! A kémeink által jelentett ogrékat nem látom sehol, valószínűleg, amögött a hosszanti hegynyúlvány mögött lesznek, el kell vágnunk az útjukat Fivérem felé! – kiabálta, de a mondanivalója vége óriási lármába fulladt, ugynais mindkét sereg vérfagyasztó csatakiáltásban tört ki.
A Nurgle lovagok rohamra indultak a Grál lovagok ellen, a kutyák pórázát elengedték, a kóbor lovagokat pedig újabb káosztűz csapása érte, s a csapat nagy részét el is pusztította. A Két sereg összecsapása olyan volt mint egy mennydörgés, szinte megrázta a lovagokat a hátasukon. A Parancsnok oldalra fordította fejét, az Úrnő éppen akkor fejezett be egy varázslatot…
A Legfőbb Mágus Óriási varázslat létrejöttét érezte a levegőben. Szájában érezezte az ízét, azt a félreismerhetetlen fémes ízt, amikor a mágia jelenléte szinte kézzelfogható, olyan erővel jön létre. Egy manőverrel felröppent a levegőbe, hogy ismét a kóbor lovagok mellé kerüljön, és azok ne kaphassák el. Odafenn megállt egy pillanatra, letekintett a csatatérre. Látta amint az Őrjöngő Nurgle lovagok rávetik magukat a Grál lovagokra. Pusztító haragjuknál, csak páncéljuk izzot jobban, ekkor értette meg milyen varázslat volt az amit az előbb nem tudott semlegesíteni. A lovagok páncélja felhevült, megolvadt, és beleégett rothadó testükbe. Egyetlen lovag élte túl, tanítványa védőmágiájának hatására regenerálta sérüléseit, bár elég groteszk látványt nyújtott, amint élő hús, és megolvadt, majd megszilárdult páncél keveredett a testént mindenhol. A Két sereg összecsattanása őt is majdnem ledöntötte repülő korongjáról. Így, hogy a lovagok nagyrésze odaveszett, már nem volt túl kecsegtető az állás a harctér ezen részén, pláne, ha hozzávesszük, hogy a türelmetlen Khorne lovagok elkanyarodtak a megfogyatkozott kóbor lovagok felé, ahelyett, hogy bevárták volna a Grál lovagokat.
A Parancsnok füle csengett az előző lármtól, szeme káprázott a lovagokon felhevült acéltól, de vezette tovább a lovasokat a sziklanyúlvány felé. Menet közben kábaságából egy rothadó lovon ülő, foszladozó magágus rázta fel, aki mellettük lovagolt el éppen. Megfordulni már nem volt idő, bízott az ék hátuljára helyezett képzett Bretonnokban annyira, hogy hátbatámadástól ne kelljen tartania. Tekintete mindinkább Testvére csapata felé kalandozott el, aki sikeresen törte ki magát a káoszkutyák gyűrűjéből, sőt az őrjöngő lovagot is megfutásra kényszerítette, bár így az is éppen az ő hátukba került. Fivére, kihasználva a kitörés adta lendületet egyenest oldalbakapta a kóborokat fenyegető Káosz nehézlovasságot, s vitéz módon őket is mind egyszálig kaszálta. Az egyetlen túlélőt üldözve azonban végzetes hibát vétett, túlságosan előrenyomult, a Káoszharcosok oldalbatámadhatták az éket, a másik irányból pedig a Harciszentély pengés szekérteste csapódott az ékbe.
- Úrnő tégy valamit! – fohászkodott a lovag, mire az úrnő olvadt ezüstcseppeket lövellt a harciszekér felé, kisebb-nagyobb károkat okozva abban. Mikor újra menetirányba nézett, még látta a hátraarcot végző ogrékat, akik a hegynyúlvány mögé igyekeztek éppen.
- Tehát igaz volt. – mondta inkább mintegy önmagának, de a gondolatot nem folytathatta, iszonyatos dolog történt…
A Sötét Tanok Tudója látta összeomlani a tervét maga előtt. A Grál lovagok kitörtek, elpusztítva a másik neházlovasságot is, vagy legalábbis jól megtépázva. A Martalócok megkerülték ugyan sziklaszirtet, és szemből közelharcba keveredtek a kóbor lovagokkal, de ez már nem számított. A Mágus a Grál lovagok hibáját kihasználva a káoszharcosokkal együtt oldalbatámadta a Bretonn csapatot, démoni pengéje acélon csattant, kardot ütött félre, de a Grál lovagok válogatott harcosok, Ő pedig csak varázsló, nem bírt velük. Már-már úgy nézett ki a Bretonnok ebből a satuból is kitörnek, ekkor azonban olyan dolog történt amira még ő sem számított…
- Büszke leszel rám ó mesterem! – hörögte magának a tanonc. – Elpusztítom neked a Tündérszajhát.
Belekezdett egy varázslatba, amit akkora erővel akart véghez vinni, ami felülmúlta a tudását. Érezte, amint elveszíti az irányítást a mágia felett, és a hatalom kicsúszik kezei közül. A varázslat nem jött létre, a belevitt energiák azonban elszabadultak, akkora ütést mérve rá, hogy feltépte a szíjakat amivel páncélos és bomló teste a lóra volt szíjazva, s a földre esett. Az energia végigvágott a csatatéren, pörögve, cikázva, lőtt ki az égbe, s pályája végén belecsapódott a hegybe. Egy pillanatig minden harcoló megfeledkezett ellenfeléről, s felnézett a hegyorom tetejére, ahonnan varjak reppentek fel, érezve a tömeges halál szagát. Minden harcoló fegyvert földre dobva próbált menekülni az életéért, nem törődve a percekkel ezelőtt még dúló csatával. A kőlavina mennydörögve zúdult alá a hegyoldalon, s érte el a két harcoló felet, maga alát temetve jót és rosszat, megölve hívőt, és hitetlent. Miután a robaj elült a füves puszta maradványain leszállt a por, s mindenütt kövek hevertek néma csendben, közülök pedig végtagok – hátasé, és lovasé – fegyverek, és pajzsok és törött zászlórudak kandikáltak ki. A táj csendjét nem sokkal később kárörvendő károgás verte fel, majd még egy, s egyre több. Végül megérkezett a varjúsereg, hogy nekikezdjenek gyomorforgató lakomájuknak ott, ahol egy fertályórával ezelőtt még háború dúlt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Jó kis összefoglaló lett, köszi! Irj sokat és majd finomodik a stilus!